Sziasztok! :)
Sikeresen elhoztam a második fejezetet, jó olvasást hozzá! :3 ^^
2.
fejezet
A hajólopás előtt pár nappal
- Fuss! Fuss! Fuss! Fuss! – Ezt mondogattam magamnak, miközben a kappa
gyerekkel a kezemben menekültem, és próbáltam elkerülni, hogy megöljenek. Egyre
gyorsabban szedtem a lábaimat, és kerestem a szemeimmel az Ashkore által
nyitott teleportáló kaput.
- Mi ez a sok…? – kerülgettem idegesen az óriási leveleket. Gyűlöltem a kappák
szigetét. Az egész olyan, mint egy túlméretezett növény. Teljesen más attól a
helytől, ahol én felnőttem. Ashkore területén a sötét színek dominálnak. Ezzel
szemben ez a sziget túlságosan élénk volt a szememnek. Szerencse, hogy a
küldetésemet éjszaka kellett végrehajtanom. Ha nappal tettem volna, akkor meg
lett volna az esélye annak, hogy az erős színvilágtól megvakulok.
- Hmm… - mocorgott a kappa a karomban. Még jó, hogy kötöttem a szemére egy
kendőt. Semmi kedvem nincs ahhoz, hogy a kölyök megjegyezze az arcomat, és
ezáltal tele lenne a kappa falu az arcképemmel a „Keressük” felirat alatt. Csak
az hiányzik, hogy még több ellenségem legyen… Amióta hibáztam, Ashkore
figyelmen kívül hagy. Ha van valami piszkos munka, azt elvégezteti velem, s
ellenkezni esélyem sincs, mert az az életembe kerülne.
- HAAA! – üvöltött fel hirtelen a kappa a karomban.
- Sss! – csitítottam le. Nem akartam rászólni, mert még megjegyzi a hangomat.
Még ha csak egy gyerek is, a kappák rendkívül intelligens teremtmények, ezért
nem szabad kockáztatnom.
Szerencsére megláttam a kapu fényeit. Felcsillantak a szemeim, de ebben a
pillanatban messziről jövő hangokat hallottam. Rettegve kapcsoltam a
leggyorsabb futási tempómra, és beleugrottam a kapuba.
Nekicsapódtam a földnek. Próbáltam elérni, hogy az ütközés nagy részét én
fogjam fel, hogy a kappának ne essen semmi baja. Erős fájdalom nyilallt bele a hátamba, majd
felnyögtem. A kappa ekkor már rángatózott a karomban. Résnyire nyitottam a
szemeimet és láttam, hogy Ashkore becsukja a kaput, majd felém fordult.
- Vidd el az egyik cellába – parancsolta, majd magamra hagyott.
Pár percig a földön feküdtem, a kappát ölelve, aki félve zsugorodott össze.
Amikor már kicsivel erőteljesebbnek éreztem magam, felálltam az elszundikáló
teknősszerűséggel, és elindultam a börtön felé. Miközben haladtam, azalatt
végigmértem a terepet, és eluralkodott bennem a csalódásérzet. Csak sötét
színek vettek körül, és ez most először nyomasztott. Nem hittem volna, hogy a
kappák szigetének színgazdagsága ekkora hatással lesz rám, hiszen amikor ott
voltam, idegesített.
Lementem a lépcsőn, amerre a cellák találhatóak. Befogtam a kappa füleit,
nehogy felébredjen, mert tudtam, mi következik. A rácsokba kétségbeesett
emberek, elfek, tündérek, vámpírok és különböző lények kapaszkodtak.
Nyögdécseltek, üvöltöttek, hogy ki akarnak szabadulni. Eddig mindig
érzelemmentes arccal haladtam el előttük. Azonban az elkeseredett és
reménytelen arcok most szégyennel töltöttek el engem. Leszegtem a tekintetem,
és felgyorsítottam a lépteimet. Amikor a folyosó végén befordultam, és egyre
jobban halkultak a hangok, felsóhajtottam, majd végre felmertem emelni a
tekintetemet. Könnyen megtaláltam a kappa számára kijelölt cellát, kinyitottam,
majd leraktam a kis teknősszerű lényt a földre. Egy kisebb varázslattal
rögzítettem a szemkendőjét, hogy ne tudja levenni, majd kimentem a lyukból, és
kulcsra zártam a cellát. Pár percig bámultam a kappát, ahogy összekuporodva
aludt. A félelem érződött a testéből.
- Sajnálom – mondtam halkan, majd elindultam visszafelé. Amikor a sarkon be
akartam fordulni, szembe találtam magam Holdennel. Megtorpantam. Csak nemrég csatlakozott
hozzánk, ezért nem ismertem még ki igazán. Rövid fekete haja összevissza állt,
de rendkívüli keretet adott a ragyogó, szinte majdnem fehér szemének.
- Szia!
Vettem egy nagy levegőt, majd próbáltam elrejteni az érzéseimet.
- Szia. Mit keresel itt? – húztam fel kérdőn a szemöldökömet.
- Ash megkért, hogy ellenőrizzem, hogy a kappa a helyén van-e.
Mondata több ezernyi tűként hatolt a szívembe. Ashkore tényleg nem bízik
bennem. A személy, aki végig velem volt és támogatott, ott volt életem minden
első pillanatában, már ellenségnek tekint. Keserű érzés terjedt el a számban.
- Menj! – kerültem ki őt gyorsan, majd végigfutottam a folyosón, és meg sem
álltam a szobámig. Magamra zártam az ajtót, s végül teljesen összeomlottam.
Másnap
Már egy ideje Ashkore ajtaja előtt álltam, és belül küzdöttem magammal, hogy be
merjek-e menni. Végül rászántam magam, és bekopogtam.
- Gyere!
Beléptem a már sokat látott szobába, és becsuktam magam mögött az ajtót.
- Mit akarsz, Alice? – kérdezett engem hűvösen. Nyeltem egyet, majd minden
bátorságomat összeszedve, válaszoltam:
- Mi lesz a kappa gyerekkel?
- Az nem rád tartozik! – jelentette ki határozottan, mire leszegtem a
tekintetemet. Nem tudtam, meddig álltam ott némán, de egy idő után Ashkore
megelégelhette.
- Alice… – sóhajtott fel, majd felnéztem és láttam, hogy előttem állt.
- Van valami köze az unokatestvéremhez? – kérdeztem, reménykedve a válaszért.
Csend.
- Lehet – mondta sejtelmesen, és kiment a szobából.
- Hát, ez nem ment túl jól – mondtam magamnak, majd én is követtem őt. Láttam,
hogy már eltűnt, így elindultam az ebédlő felé. Tegnap óta egy falatot sem
ettem, és most sem voltam éhes, de tudtam, hogy szükségem van a táplálékra.
Az étkezde ugyanolyan nyomasztó volt, mint az összes többi helyiség. Szürke
kőasztalok és székek álltak a lakók rendelkezésére. Nem ez volt a
legkényelmesebb megoldás. Odamentem a pulthoz, találomra levettem valamit,
leültem az egyik asztalhoz, és majszolni kezdtem. Miközben rágtam, a
gondolataim össze-vissza cikáztak, hogy hogyan tudnám megoldani a problémámat.
Egy másik kaput már nem tudok nyitni, mert az erőm lecsökkent a primitív
varázslatok elvégzésére. Ellopni egy embert egyedül pedig nem éppen a
legkönnyebb feladat. Kétségbeesetten hajtottam le a fejemet a jéghideg
kőfelületre.
- Nem tudom – nyögtem.
- Mit?
Felkaptam a fejem, és láttam, hogy Holden ült le velem szemben. Már megint ő.
- Mit akarsz? – kérdeztem mogorván. Már megint ő. Amióta megérkezett, egy perc
nyugtom sem volt.
- Mit nem tudsz?- kérdezte, majd kérdőn hajolt felém, miközben a karjaival
rátámaszkodott az asztalra.
Na, most találj ki valami okosságot,
Alice, gondoltam magamban, majd kinyögtem az első eszembe jutó mondatot:
- Hogy mit terveznek a kappával!
Holden kétkedve nézett rám.
- Ash nem mondta el neked?
- Mostanában mindig pont rosszkor zavarom – hazudtam, majd érdeklődve néztem
rá, és vártam a választ. Ha Ashkore nem hajlandó elmondani, akkor majd én
kiderítem magamtól.
- Olyasmit említett, hogy szüksége van az életvízére… - emlékezett vissza, mire
felpattantam a helyemről.
- Köszi! – rohantam el.
- Várj! – hallottam a kiáltását, de nem tettem úgy, ahogy akarta. Azért
futottam el, mert nem akartam, hogy rájöjjön a baklövésemre, és féltem, hogy
többet kérdezek, így arról beszámolna Ashkore-nak.
Egyenesen a kertbe érkeztem, ahol ledobtam magamat az egyik padra. Sosem jöttem
ide, mert túlságosan nyugodt helynek tartottam, de most éppen erre volt
szükségem. Lehunytam a szemeimet és felhajtottam a fejemet. „Olyasmit említett,
hogy szüksége van az életvízére…”. Az életvízére? Az az, ami a fején van,
nemde? Vajon miért van szüksége rá? Életvíz… Várjunk csak…
- Akkor meghal! – emelkedtem fel hirtelen. A felismerés gondolata még mindig
ott virított a szemeim előtt. – Még csak egy gyerek. Nem halhat meg.
Előrehajolva a tenyerembe temettem az arcomat, és próbáltam a megoldást
keresni. Muszáj cselekednem. Tennem kell valamit azért, hogy megmentsek egy
életet. De hogyan?
- Erika – hallottam valahonnan egy
ismeretlen hangot. Felkaptam a fejem, körbenéztem, de nem láttam senkit. Mégis mit
tegyek az unokatestvéremmel? Több mérföldnyire van tőlem!
Egy puha valami ért hozzá a kezeimhez. Lenéztem és megláttam hű familiárisomat.
A Blackdog egy nagyon ritka élőlény, és nem mindegyik társul valakihez, mert
túlságosan önállóak. Én Nightot még gyerekkoromban ismertem meg, miközben
szaladgáltam. Amikor meglátott, rám morgott, de én csak mosolyogva közeledtem
felé. A végén ő menekült el, majd néhány nap múlva feltűnt a szobám ablaka
előtt, s végül Ashkore engedte, hogy megtartsam.
- Night – mondtam neki, mire az megnyalta a kezemet, majd bökdösni kezdte azt.
Valamit akart mondani.
- Mi az? – kérdeztem, mire megfordult, és elindult. Felálltam, majd követtem.
- Night! – nyögtem fel, amikor láttam, hogy bemászott egy lyukba. Lemásztam mellé,
majd mérgesen néztem rá. – Mégis mit csinálsz?
Ekkor a szemem sarkából valami csillogást észleltem. A fény felé fordultam, és
megláttam egy kis kék kristályt. A kezembe vettem, majd gondolkodni kezdtem.
- Ez… Ez a nagy kristály egy darabja! – tágult ki a szemem. Mit keres ez itt?
Night megbökte a kristályt tartó kezemet, majd vakkantott egyet. Hirtelen a
kristály ragyogni kezdett, és feltöltődtem energiával. Eldobtam a követ, majd
remegve néztem a kezeimre.
- Hogyan? – kérdeztem, majd a familiárisomra néztem, aki a szájában hozta
vissza kristálydarabot, ami erőt adott nekem.
- Erika – hallottam újra a suttogó hangot. Igen. Most már van erőm, hogy
meglátogassam őt. Hogy elvigyem hozzá a kappát. Hogy megmentsek egy életet.
Anyám.. Taníts mester :'D Nagyon jó volt ^^ :D Csak folytasd tovább :P
VálaszTörlésKöszönöm! :3 Igyekszem :D
VálaszTörlés(Hihi, még senkinek se tűnt fel a DOLOG :3 *w* XD)
VálaszTörlésXDXD *w* XD vagy igen csak nem kérdeznek rá :D
TörlésMiért van az,hogy itt hosszú haja van,de a fejlécen rövid?
VálaszTörlésAmúgy nagyon jó lett.
Majd kiderül! ;) :D Azt elmondom, hogy nem véletlenül XD :D
TörlésSzerintem is nagyon jó lett!! Már várom a folytatást!! :)
VálaszTörlésIstenem alig várom a folytatást! :)
VálaszTörlésMiért nincs még itt a kövi rész? Már hónapok óta türelmetlenül várom.
VálaszTörlésUgye nem hagytad abba az írást? Mert már egy jó ideje nem volt semmi.
VálaszTörlésHa abbahagynád szerintem mindenki nagyon szomorú lenne aki olvas.