2. fejezet

Sziasztok! :)

Sikeresen elhoztam a második fejezetet, jó olvasást hozzá! :3 ^^


2. fejezet

A hajólopás előtt pár nappal

- Fuss! Fuss! Fuss! Fuss! – Ezt mondogattam magamnak, miközben a kappa gyerekkel a kezemben menekültem, és próbáltam elkerülni, hogy megöljenek. Egyre gyorsabban szedtem a lábaimat, és kerestem a szemeimmel az Ashkore által nyitott teleportáló kaput.
- Mi ez a sok…? – kerülgettem idegesen az óriási leveleket. Gyűlöltem a kappák szigetét. Az egész olyan, mint egy túlméretezett növény. Teljesen más attól a helytől, ahol én felnőttem. Ashkore területén a sötét színek dominálnak. Ezzel szemben ez a sziget túlságosan élénk volt a szememnek. Szerencse, hogy a küldetésemet éjszaka kellett végrehajtanom. Ha nappal tettem volna, akkor meg lett volna az esélye annak, hogy az erős színvilágtól megvakulok.
- Hmm… - mocorgott a kappa a karomban. Még jó, hogy kötöttem a szemére egy kendőt. Semmi kedvem nincs ahhoz, hogy a kölyök megjegyezze az arcomat, és ezáltal tele lenne a kappa falu az arcképemmel a „Keressük” felirat alatt. Csak az hiányzik, hogy még több ellenségem legyen… Amióta hibáztam, Ashkore figyelmen kívül hagy. Ha van valami piszkos munka, azt elvégezteti velem, s ellenkezni esélyem sincs, mert az az életembe kerülne.
- HAAA! – üvöltött fel hirtelen a kappa a karomban.
- Sss! – csitítottam le. Nem akartam rászólni, mert még megjegyzi a hangomat. Még ha csak egy gyerek is, a kappák rendkívül intelligens teremtmények, ezért nem szabad kockáztatnom.
Szerencsére megláttam a kapu fényeit. Felcsillantak a szemeim, de ebben a pillanatban messziről jövő hangokat hallottam. Rettegve kapcsoltam a leggyorsabb futási tempómra, és beleugrottam a kapuba.
Nekicsapódtam a földnek. Próbáltam elérni, hogy az ütközés nagy részét én fogjam fel, hogy a kappának ne essen semmi baja.  Erős fájdalom nyilallt bele a hátamba, majd felnyögtem. A kappa ekkor már rángatózott a karomban. Résnyire nyitottam a szemeimet és láttam, hogy Ashkore becsukja a kaput, majd felém fordult.
- Vidd el az egyik cellába – parancsolta, majd magamra hagyott.
Pár percig a földön feküdtem, a kappát ölelve, aki félve zsugorodott össze. Amikor már kicsivel erőteljesebbnek éreztem magam, felálltam az elszundikáló teknősszerűséggel, és elindultam a börtön felé. Miközben haladtam, azalatt végigmértem a terepet, és eluralkodott bennem a csalódásérzet. Csak sötét színek vettek körül, és ez most először nyomasztott. Nem hittem volna, hogy a kappák szigetének színgazdagsága ekkora hatással lesz rám, hiszen amikor ott voltam, idegesített.
Lementem a lépcsőn, amerre a cellák találhatóak. Befogtam a kappa füleit, nehogy felébredjen, mert tudtam, mi következik. A rácsokba kétségbeesett emberek, elfek, tündérek, vámpírok és különböző lények kapaszkodtak. Nyögdécseltek, üvöltöttek, hogy ki akarnak szabadulni. Eddig mindig érzelemmentes arccal haladtam el előttük. Azonban az elkeseredett és reménytelen arcok most szégyennel töltöttek el engem. Leszegtem a tekintetem, és felgyorsítottam a lépteimet. Amikor a folyosó végén befordultam, és egyre jobban halkultak a hangok, felsóhajtottam, majd végre felmertem emelni a tekintetemet. Könnyen megtaláltam a kappa számára kijelölt cellát, kinyitottam, majd leraktam a kis teknősszerű lényt a földre. Egy kisebb varázslattal rögzítettem a szemkendőjét, hogy ne tudja levenni, majd kimentem a lyukból, és kulcsra zártam a cellát. Pár percig bámultam a kappát, ahogy összekuporodva aludt. A félelem érződött a testéből.
- Sajnálom – mondtam halkan, majd elindultam visszafelé. Amikor a sarkon be akartam fordulni, szembe találtam magam Holdennel. Megtorpantam. Csak nemrég csatlakozott hozzánk, ezért nem ismertem még ki igazán. Rövid fekete haja összevissza állt, de rendkívüli keretet adott a ragyogó, szinte majdnem fehér szemének.
- Szia!
Vettem egy nagy levegőt, majd próbáltam elrejteni az érzéseimet.
- Szia. Mit keresel itt? – húztam fel kérdőn a szemöldökömet.
- Ash megkért, hogy ellenőrizzem, hogy a kappa a helyén van-e.
Mondata több ezernyi tűként hatolt a szívembe. Ashkore tényleg nem bízik bennem. A személy, aki végig velem volt és támogatott, ott volt életem minden első pillanatában, már ellenségnek tekint. Keserű érzés terjedt el a számban.
- Menj! – kerültem ki őt gyorsan, majd végigfutottam a folyosón, és meg sem álltam a szobámig. Magamra zártam az ajtót, s végül teljesen összeomlottam.

Másnap

Már egy ideje Ashkore ajtaja előtt álltam, és belül küzdöttem magammal, hogy be merjek-e menni. Végül rászántam magam, és bekopogtam.
- Gyere!
Beléptem a már sokat látott szobába, és becsuktam magam mögött az ajtót.
- Mit akarsz, Alice? – kérdezett engem hűvösen. Nyeltem egyet, majd minden bátorságomat összeszedve, válaszoltam:
- Mi lesz a kappa gyerekkel?
- Az nem rád tartozik! – jelentette ki határozottan, mire leszegtem a tekintetemet. Nem tudtam, meddig álltam ott némán, de egy idő után Ashkore megelégelhette.
- Alice… – sóhajtott fel, majd felnéztem és láttam, hogy előttem állt.
- Van valami köze az unokatestvéremhez? – kérdeztem, reménykedve a válaszért. Csend.
- Lehet – mondta sejtelmesen, és kiment a szobából.
- Hát, ez nem ment túl jól – mondtam magamnak, majd én is követtem őt. Láttam, hogy már eltűnt, így elindultam az ebédlő felé. Tegnap óta egy falatot sem ettem, és most sem voltam éhes, de tudtam, hogy szükségem van a táplálékra.
Az étkezde ugyanolyan nyomasztó volt, mint az összes többi helyiség. Szürke kőasztalok és székek álltak a lakók rendelkezésére. Nem ez volt a legkényelmesebb megoldás. Odamentem a pulthoz, találomra levettem valamit, leültem az egyik asztalhoz, és majszolni kezdtem. Miközben rágtam, a gondolataim össze-vissza cikáztak, hogy hogyan tudnám megoldani a problémámat. Egy másik kaput már nem tudok nyitni, mert az erőm lecsökkent a primitív varázslatok elvégzésére. Ellopni egy embert egyedül pedig nem éppen a legkönnyebb feladat. Kétségbeesetten hajtottam le a fejemet a jéghideg kőfelületre.
- Nem tudom – nyögtem.
- Mit?
Felkaptam a fejem, és láttam, hogy Holden ült le velem szemben. Már megint ő.
- Mit akarsz? – kérdeztem mogorván. Már megint ő. Amióta megérkezett, egy perc nyugtom sem volt.
- Mit nem tudsz?- kérdezte, majd kérdőn hajolt felém, miközben a karjaival rátámaszkodott az asztalra.
Na, most találj ki valami okosságot, Alice, gondoltam magamban, majd kinyögtem az első eszembe jutó mondatot:
- Hogy mit terveznek a kappával!
Holden kétkedve nézett rám.
- Ash nem mondta el neked?
- Mostanában mindig pont rosszkor zavarom – hazudtam, majd érdeklődve néztem rá, és vártam a választ. Ha Ashkore nem hajlandó elmondani, akkor majd én kiderítem magamtól.
- Olyasmit említett, hogy szüksége van az életvízére… - emlékezett vissza, mire felpattantam a helyemről.
- Köszi! – rohantam el.
- Várj! – hallottam a kiáltását, de nem tettem úgy, ahogy akarta. Azért futottam el, mert nem akartam, hogy rájöjjön a baklövésemre, és féltem, hogy többet kérdezek, így arról beszámolna Ashkore-nak.
Egyenesen a kertbe érkeztem, ahol ledobtam magamat az egyik padra. Sosem jöttem ide, mert túlságosan nyugodt helynek tartottam, de most éppen erre volt szükségem. Lehunytam a szemeimet és felhajtottam a fejemet. „Olyasmit említett, hogy szüksége van az életvízére…”. Az életvízére? Az az, ami a fején van, nemde? Vajon miért van szüksége rá? Életvíz… Várjunk csak…
- Akkor meghal! – emelkedtem fel hirtelen. A felismerés gondolata még mindig ott virított a szemeim előtt. – Még csak egy gyerek. Nem halhat meg.
Előrehajolva a tenyerembe temettem az arcomat, és próbáltam a megoldást keresni. Muszáj cselekednem. Tennem kell valamit azért, hogy megmentsek egy életet. De hogyan?
- Erika – hallottam valahonnan egy ismeretlen hangot. Felkaptam a fejem, körbenéztem, de nem láttam senkit. Mégis mit tegyek az unokatestvéremmel? Több mérföldnyire van tőlem!
Egy puha valami ért hozzá a kezeimhez. Lenéztem és megláttam hű familiárisomat. A Blackdog egy nagyon ritka élőlény, és nem mindegyik társul valakihez, mert túlságosan önállóak. Én Nightot még gyerekkoromban ismertem meg, miközben szaladgáltam. Amikor meglátott, rám morgott, de én csak mosolyogva közeledtem felé. A végén ő menekült el, majd néhány nap múlva feltűnt a szobám ablaka előtt, s végül Ashkore engedte, hogy megtartsam.
- Night – mondtam neki, mire az megnyalta a kezemet, majd bökdösni kezdte azt. Valamit akart mondani.
- Mi az? – kérdeztem, mire megfordult, és elindult. Felálltam, majd követtem.
- Night! – nyögtem fel, amikor láttam, hogy bemászott egy lyukba. Lemásztam mellé, majd mérgesen néztem rá. – Mégis mit csinálsz?
Ekkor a szemem sarkából valami csillogást észleltem. A fény felé fordultam, és megláttam egy kis kék kristályt. A kezembe vettem, majd gondolkodni kezdtem.
- Ez… Ez a nagy kristály egy darabja! – tágult ki a szemem. Mit keres ez itt? Night megbökte a kristályt tartó kezemet, majd vakkantott egyet. Hirtelen a kristály ragyogni kezdett, és feltöltődtem energiával. Eldobtam a követ, majd remegve néztem a kezeimre.
- Hogyan? – kérdeztem, majd a familiárisomra néztem, aki a szájában hozta vissza kristálydarabot, ami erőt adott nekem.
- Erika – hallottam újra a suttogó hangot. Igen. Most már van erőm, hogy meglátogassam őt. Hogy elvigyem hozzá a kappát. Hogy megmentsek egy életet.

1.fejezet

1. fejezet

Sajnálom…
Tényleg őszintén sajnálom…
De végre kell hajtanom a parancsot, különben megöl. A családom. Illetve az álcsaládom.
Még pár percig néztem, ahogy Jáde partja egyre kisebb és kisebb lesz, majd végül teljesen eltűnt a látókörömből. Sóhajtottam, és eltettem a késemet, amivel a hajót rögzítő köteleket vágtam el. Az a farkas fiú rendkívül erősen kötötte meg őket, ezért muszáj volt a fegyverem segítségét kérnem. Hangtalanul néztem a csodás kék eget és a nyugodt tengert. Látszólag én is békésnek tűntem, de az érzelmeim a testemben zavartan cikáztak. Tényleg nem akartam ellopni a hajót. Az egyik felem üvöltött bennem, hogy most azonnal forduljak vissza, hisz nem tehetem ezt a rokonommal. Az egyetlen élő rokonommal, aki ugyanebben a világban rekedt, mint én. Minden vágyam az volt, hogy szemtől szemben megismerhessem Erikát. Hisz amióta tudomásomra jutott a létezése, azóta várom a személyes találkozást. Azt akartam, hogy ő is tudja meg, hogy létezem.

Egy hónappal korábban…

- Van egy unokatestvérem?
- Igen – jelentette ki Ashkore, miközben a kardját élezte. A szoba a többihez hasonlóan sötét volt, a padlót fa burkolta. A falon különböző fegyverek sorakoztak, a szoba másik felében egy ajtó állt, amely a kovácsműhelybe vezetett. Mindig is kényelmetlenül éreztem magam itt, és most rátett egy lapáttal az a kijelentés, amit Ash mondott nekem pár perce.
- Miért nem szóltál előbb? – kérdeztem, miközben leültem egy közeli székre, mielőtt a lábaim összeestek volna alattam.
- Mert nem hittem, hogy fontos lesz a célunk elérésében. De tévedtem.
Szótlanul meredtem a néhány méterre ülő férfira. A maszkja, mint mindig, eltakarta az arcát, így egyikünk sem tudta valós kilétét. Nem bízott bennünk, hogy felfedje a személyiségét, de ezt társaimmal megértettük. Mi sem bíztunk meg egymásban, de engedelmeskedtünk az összes parancsnak, amit egy páncélos idegen adott nekünk.
- És mit akarsz, mit tegyek?
- Szükségem van a segítségedre – fordult felém, miközben letette a fegyverét a közeli asztalra a többi közé. – Meg kell nyitnunk a boszorkánykört.
Elképedve bámultam rá.
- Nem lehet! Ha túl gyakran használjuk, akkor rá fognak jönni, hogy van egy rejtett körünk, rögtön rájönnek, hogy hol bujkálunk, és végünk.
- Nem fognak – állt fel, mire én is felpattantam, hogy szembenézzek vele.
- Miért is?
- Mert elvonom a figyelmüket – a hangján érződött, hogy mosolyog.
Egy darabig kétkedve meredtem az életem megmentőjére, s reménykedtem, hogy több információt is megkaphatok. Amikor egyikünk se kezdeményezett, megmakacsoltam magam, és határozottan megszólaltam:
- Most még nem lehet. Nemrég nyitottam meg az átjárót, ha túl korán próbálom meg újra, akkor esélyem sincs rá, hogy újra sikerül.
- Természetesen. Várunk egy kicsit, amíg feltöltődsz – ezzel sarkon fordult és elment.
- Ash! – kiáltottam felé, megtorpant, majd kérdőn visszafordult felém.
- És… mi a neve? Ugyanúgy félvér, mint én?
- Ha bízhatunk Holdenben, akkor a neve Erika. Az biztos, hogy ember. Csak az a kérdés, hogy van-e benne más vér is.
- És azt hogy derítjük ki?
- Majd meglátjuk – ezzel otthagyott engem a fegyverszobában.

Jelen

Miután átszeltem az ismeretlen vizeket, végül sikeresen visszaértem a rejtekhelyre. Pár hónapja még boldogan tértem vissza az otthonomba, de ez mára már félelemmé változott. Ott már Holden mosolyogva várt engem, miközben a lágy szellő játszadozott rövid fekete hajával.
- Szép munka Alice!
Szótlanul leugrottam a hajóról, miközben a társam már kötötte ki a hajót az egyik póznához.
- Ash büszke lesz rád!
- Ashkore mindig büszke rám - hazudtam érzelemmentesen. Muszáj volt elrejtenem a valódi érzéseimet, különben meghalhatok. Holdennel elindultunk a rejtekhely belsejébe. Annak ellenére, hogy itt nőttem fel, most a barlangok sötétsége feszültséget keltett bennem. Próbáltam elnyomni, hiszen fenn kellett tartanom a problémamentes látszatot. Miután végigszeltük a folyosókat, megálltunk Ashkore ajtaja előtt, majd bekopogtam.
- Szabad!
Benyitottam, majd bementem Holdennel.
- Megvan a hajó.
- Alice! Ez csodálatos hír! – csapta össze a tenyerét Ash, majd felnevetett. Vissza kellet fognom a remegésemet, amely eluralkodott rajtam, miközben a hangját hallgattam. Amióta hibáztam és megbüntetett, azóta féltem a közelében.
- Holden, magunkra hagynál minket? – kérte a társamat Ash, majd az szó nélkül kiment, és ránk zárta az ajtót. Feszülten álltam, és vártam a mondanivalóját.
- Végre valamit jól csináltál. Így egy lépéssel közelebb kerültünk a célhoz. Elég nehéz visszaszerezni azt az előnyt, amit te csak úgy eldobtál tőlünk – mondta lekezelően. Próbáltam visszafogni magamat, hogy ne ugorjak rá a késemmel és vessek véget az életének. Tudtam, hogy veszítenék. Aznap is veszítettem.
Az idézés napján a boszorkánykör mellett ültem, míg Ash a hátam mögül figyelte az eseményeket. Minden erőmet bevetve, a földre tettem a kezemet, és koncentráltam. Éreztem, ahogy az adrenalin végigszáguld a testemen, majd Erikára gondoltam. Nem tudtam, hogy néz ki, mit szeret, milyen családja van, de rá gondoltam. Arra, hogy itt legyen. Hogy megismerhessem őt, minden háború és harc nélkül. A boszorkánykört ellepte a fehér fény, majd amilyen hamar jött, olyan gyorsan el is tűnt, és azzal együtt engem hátrataszított egy fának. Fájdalmakkal teli testtel buktam előre a földre. Csönd volt. Mi történt? Nem hallok hangokat. Azt hittem, sikerült Erikát elvezetnem a földi körhöz. Felnéztem és megláttam Ashkoret, aki idegesen járta körbe a varázsgombákat.
- Hol van?! – üvöltötte, mire összerezzentem. Sosem láttam még ilyennek. Felém fordult, és egy szempillantás alatt mellettem termett. A hajamnál fogva felhúzott, s a hirtelen fájdalomtól nyögtem egyet.
- HOL VAN?! – kiáltotta. Becsuktam a szemeimet, hogy ne kelljen őt ilyen állapotban látnom, miközben a félelem teljesen eluralkodott rajtam.
- Nem tudom! Itt kellene lennie! Éreztem, hogy elérte a kört!
Hirtelen eleresztette a hajamat, így visszaestem a földre. Felnéztem rá.
- Itt kell lennie! Biztos Eldaryában van! Érzem a jelenlétét! - hadartam, és gondolkodtam, hogy mivel tudnám még bebizonyítani az igazamat. Nem figyelve rám, Ashkore felkapta a fejét, majd elviharzott.
Csak néhány óra múlva sikerült kideríteni, hogy Erikát sikeresen megidéztem ebbe a világba. Csak másik körbe. Az ellenség körébe. Azóta párszor próbáltam kibékülni Ash-sel, megmagyarázni neki, hogy várnunk kellett volna még, hogy az erőm teljesen feltöltődjön, és akkor nem hibáztam volna. Meg sem hallgatott. A többiek elől elhallgatta a hibámat, és azt mondta nekik, hogy a terv szerint oda akarta őt idézni. Mindent megtett annak érdekében, hogy a hívek azt lássák, hogy minden úgy halad, ahogy ő szeretné.
- Most mit teszünk? –kérdeztem, de ő felemelte a kezét, így elhallgattam.
- Az nem rád tartozik. Így is elég bajt okoztál már.
Lesütött szemmel távoztam az irodából, majd egyenesen az én szobámba mentem. Ajtót nyitottam, majd meglepetten vettem észre, hogy Holden az ágyamon terpeszkedett, és az egyik könyvemet tartotta a kezében. A szobám ugyanakkora volt, mint a többieké, de sokkal hangulatosabb. A falak lágy levendula színben festettek, a padlót világosbarna fa burkolta. Egy asztalon, egy könyvespolcon, egy öltözőszekrényen és egy ágyon kívül más nem volt a szobámban, csak amik ezeken a tárgyakon elhelyezkedtek. Holden nagyon nem illett bele ebbe a környezetbe, szakadt nadrágjával, fekete bakancsával és a koszos fehér ingjével.
- Mit szeretsz ezekben? – kérdezte, mire odasiettem mellé, s kikaptam a kezéből a könyvet.
- Ez nem rád tartozik! Menj el! – parancsoltam, de ő csak érdeklődve bámult fel rám. – Komolyan mondom, menj el, vagy az erőmmel repítelek ki a szobámból!
- Ash bánt téged? – kérdezte komoly hangon, mire megdermedtem. Gyorsan összekaptam magam, hogy ne látszódjon a sebezhetőségem.
- Bármi is van Ashkore és köztem, az nem rád tartozik! – jelentettem ki érzelemmentese, mire felállt. Egy fejjel magasabb volt nálam, így fel kellett néznem rá.
- Ha baj van, szólj.
Ezzel magamra hagyott a szobámban. Percegik szótlanul álltam, majd ledőltem az ágyamra. Végiggondoltam az aznap történteket, majd reménykedtem benne, hogy Erikáéknak sikerül biztonságban visszajutniuk a főhadiszállásra. Elárasztott a bűntudat, hogyha csak arra gondolok, hogy miattam kerülnek bajba. Reménykedtem benne, hogy ők nem kapnak olyan intenzív büntetést, mint én. Miközben a gondolataim összevissza kavarogtak, a szemeim lecsukódtak, és álomba merültem.

Üdv!

Sziasztok! :D

Először is, nagy szeretettel üdvözlök mindenkit a blogomon! Az oldal elsősorban a The other side című Eldarya fanfictionről fog szólni, de lehetséges, hogy esetleg mást is megosztok majd veletek ( például rajzokat :3). Remélem mindenkinek tetszeni fog a történetem, hisz ez nem az egyik fiúra épül fel, hanem egy teljesen másik szálon fut. Bízom benne, hogy a sok kutatásomnak és fáradozásomnak lesz eredménye, és szívesen fogjátok olvasni a történetemet! :) Jó szórakozást mindenkinek! ^^

Ui.: A karakterek és a világ Chinomiko és a Beemov tulajdona.